Photo by Gaelle Marcel on Unsplash
Mindenkinek a saját gyereke tud a legnagyobb rejtély lenni, amikor lejön a pubertás ideje. Csak azt látod, hogy más lett minden. Kisebb gubanc a kinőtt ruha és cipő, a pattanásokhoz tartozó első kozmetikai kezelés, a vagányabb ( értsd: szemtelen ) válaszok kezelése.
Azt még lehet menedzselni.
Nekem sokkal meglepőbb volt az ehhez az időszakhoz tartozó érzelmi kilengések.
Van amikor semmit nem tudok kicsikarni és van, amikor potyognak a könnyek.
Ezalatt az idő alatt az összes könyvet elolvastam, Vekerdy előadást többször meghallgattam. Hátha rájövök a titokra, ami egy csapásra visszaadja az irányítást a dolgok felett. Minden úgy lesz megint, ahogy korábban volt. Nem kell villámhárítónak lennem a gyerek és a mama, a tanár, az apja között. Mantráztam magamnak, hogy lesz jobb is.
Ez csak egy múló pillanat.
A hatodik évet tapossuk. Még úgy hatot saccolok.
Ahogy ez világos lett, rájöttem, hogy fel kell kötnünk a gatyát. Vagy drámázunk, vagy találunk valami megoldást.
És akkor jött egy segítő kérdés: Akár élvezhetném is? Miért siránkozom azon, hogy megnőtt? A sejteket megállítani nem tudom az osztódásban. Ha tudok lehetőségként ránézni arra, ami történik velünk, akkor el tudom képzelni azt, hogy ez az egész arról szól, jobbak legyünk együtt. Akkor már nem olyan kiszámíthatatlan. Akkor már van pozitív célja. A gólya nem véletlenül hozta ide hozzánk.
Ha szeretem és elfogadom, ami történik, akkor nincs stressz és nincs ellenállás sem.
Ha nincs stressz, akkor több dolgot tudok befogadni. Ha stresszben vagyok, akkor jön a dark side. Nálam ez a hibáztatás és a véleményem erőltetése.
Kamasz gyerekkel nem vezet sehová. Elhiheted.
Solymár Dóra írása