Photo by ThisisEngineering RAEng on Unsplash

Állok a folyosón. Szemben velem a tanár. Köztünk, alsó perspektívában a gyerekem.

Összesen öt perc és nagyon sokat megtudtam magamról. Nekem a legfontosabb az, hogy álltam a sarat. Hatásom van a helyzetre. A tanár nem tud mit kezdeni a nyugalmammal.

A gyerek, akit egy évtizede ismerek teljesítmény-szorongásos. Képtelen kezelni a stresszt. Vigyem pszichológushoz, mert én vagyok az anyja, aki felelőtlenül hagyta idáig fajulni a helyzetet. – Ez egyszerre egy kicsit sok volt. Mégis képes voltam arra, hogy ne kerüljek a tanár stresszébe. Lassan vettem a levegőt és csak arra figyeltem, hogy a fiam biztonságban érezze magát ebben a hirtelen jött érzelmi tsunamiban. Az a pillanat volt bennem, amikor először megláttam a műtőben. A szeme mosolygott és elcsöndesedett. Mindent éreztünk egymásról.

Elvek az elvek ellen: a ringben a kék sarokban a “felelőtlen” anya vagy a piros sarokban “tudom mit miért csinálok, hiszen én vagyok az anyja” anya.

Ha a gyerekemnek választania kell, akkor a piros sarkot választaná. Mégiscsak én vagyok az anyja:)

Solymár Dóra írása